Mire jó a panaszkodás?

Aki még sosem panaszkodott és neki sem panaszkodtak soha, kérem, ne olvassa el! 

De a viccet félretéve, első körben meg kell különböztetnünk azt, amikor valakit valami rossz dolog ér és azt elmeséli, és azt, aki minden, az ügyét előremozdító ötletet negligálva folytatja tovább és nem tud másra koncentrálni és másról beszélni, csak a problémájáról.

Ez utóbbit járjuk körül most AnaLog-os szemmel.

Az első és legkönnyebben beazonosítható vágya a panaszkodónak a figyelem fenntartása. Hogy vele foglalkozzanak, hogy rajta csüngjön minden szempár és hogy ez jó sokáig tartson. Ez a figyelem azonban, amit a panaszkodással próbál kivívni nem tart örökké és újabb és újabb témák és közönség után kell néznie, hogy működjön a folyamat. Ez hosszú távon nagyon fárasztó a panaszkodónak és a környezetének egyaránt.

A figyelem hiánya régről, csecsemő és gyermekkorból származik, ezért ezen a szinten, ahol a panaszkodás történik, sajnos nem orvosolható. Vissza kell térni a múltba oda, ahol a hiány kialakult. Ez azért nehéz és viszonylag sok oldást igénylő folyamat , mert nem azt keressük, ami volt-mondjuk egy bántást, vagy egy rossz emléket - hanem valamit ami nem volt, de szükségünk lett volna rá. Sok-sok helyzetben éltük meg azt, hogy a szülők nem voltak jelen, mást csináltak, nem értek rá, vagy csak nem vették a jelzéseket. A gyerek szempontjából ez tökéletesen mindegy. A csendet keressük, az ürességet és a vágyat, hogy ne ez legyen, hanem valami más. Kapcsolódás, táplálék, mosoly, érintés, ölelés...

A panaszkodás másik pozitív hozadéka a feszültségoldás. Amikor a helyzetet kilátástalannak véljük, úgy érezzük, hogy nem tudunk változtatni, tehetetlenek vagyunk. Ilyenkor legalább panaszkodunk egy sort és attól könnyebb lesz, oldódik a belső feszültség és tudjuk tovább folytatni az életünket a nehézségeink ellenére.

Ebben az esetben azokat a lelki folyamatokat kell feltárnunk, amelyek a tehetetlenség állapotához vezettek. Azok mentén az emlékek mentén haladunk visszafele az időben, ahol azt éltük meg, hogy nincs hatásunk a világra, hogy helyettünk döntenek és nincs beleszólásunk az életünk eseményeibe.

Az oldások során visszaszerezzük a kompetencia érzését és azt, hogy a véleményünkre, vágyainkra kíváncsiak. Így aztán mi is tudunk kíváncsivá válni a másik emberre és így elindulhat az az áramlás közöttünk, ami régen elakadt.

A harmadik, de egyáltalán nem a legritkább eset pedig az, amikor félve a konfrontáció negatív következményeitől, kerüljük a nyílt kommunikációt azzal akivel problémánk van és helyette valaki más vállán sírjuk ki magunk. Ezekben az esetekben vagy fel sem merül bennünk a megbeszélés lehetősége, vagy szeretnénk, hogy beszéljünk, de tartunk, vagy egyenesen rettegünk a választól.

Itt a kommunikációs gátlást keressük. Azokat a pontokat az életútban, ahol kikristályosodott az a megoldásmód, hogy inkább hallgassunk, abból bajunk nem lehet. Ami sajnos hosszú távon nem igaz, mert egy idő után már akkor sem szólunk, amikor a bőrünkre megy a játék és egyre több olyan helyzet adódik, ahol ez a stratégia csődöt mond.

Ilyenkor nincs más út, mint kioldani azokat a gátlásokat, amik ide vezettek és felépíteni egy új kommunikációs stílust, amiben az én üzenetek dominálnak és van hely a másik véleményének is.

Mindezek fényében a panaszkodás jó, de csak útjelzőnek, hogy merre érdemes keresni a megoldást. 

Leginkább belül, magunkban.

Szerző: Kovács Viktória , AnaLog Módszer konzultáns