Miért fáj az egyedüllét?

A meg nem történt emlékek nyomában...

(Olvasási idő 5-6 perc)

Anna sejtette, hogy nem lesz könnyű egyedül, de erre nem számított. Félt attól, hogy majd a magányos estéin visszasírja azt, amiről pontosan tudta, hogy nem vezet sehova.

Tamással már évek óta csak marták egymást és egyre kevesebb ponton találták a közös hangot. Újra és újra végig futották azt a negatív spirált, aminek a végén aztán már nem lehetett mást választani, csak a különválást.

A kezdeti megkönnyebbülést azonban nagyon hamar az egyedüllét kínzó fájdalma váltotta fel. Az eszével tudta, hogy nincs értelme visszasírni a kapcsolatukat, de az elhagyatottság érzésénél, ami minden este beszippantotta, látszólag az is jobb lett volna. Úgy érezte, hogy a végnélküli magány fogja lett és nem tudta elképzelni, hogy ebből hogyan talál kiutat és építi újra fel az életét.

Bénító volt és fojtogató. Pont úgy ölelte körbe, mint ahogy vágyott arra, hogy valaki ezt valóban megtegye.

De mi is hiányzott Annának valójában? Honnan indul ez a minden sejtet átjáró magányérzés?

Az AnaLog oldások során nagyon gyakran kiderül, hogy az első magányos pillanatunk már közvetlenül a születésünkkor utolér minket. A születés folyamán, majd az anyától való elválás pillanataiban hihetetlenül kiszolgáltatottak és érzékenyek vagyunk. Mivel a nagy és összetett agyhoz nagy koponyaméret is dukál, így kénytelenek vagyunk viszonylag fejletlen testtel és idegrendszerrel világra jönni, aminek optimális fejlődéséhez szükség lenne az anya, vagy egy gondozó folyamatos és megfelelő figyelmére, jelenlétére. Mivel azonban ez nagyon gyakran legkevésbé sem így történik, ezért idegrendszerünk a veszély állapotára hangolódik. Arra, hogy a védett, nyugodt állapotból egy veszélyes hideg hangos és sűrű világban találtuk magunkat. Egy olyan világban ahol nincs biztonság, nincs védelem, nincs anya.

Aztán ez az érzékenység tovább fokozódhat olyan szituációk által, amikor valamilyen oknál fogva, az elsődleges gondozónk nem tudott úgy figyelni ránk, ahogy számunkra ideális lett volna. Itt szó nincs arról, hogy a szülő ne szerette volna gyermekét, vagy nem szeretett volna mindent megtenni érte, hanem esetleg ő is hasonló körülmények közül érkezett. Ezért nem volt számára adott a ráhangolódás képessége, és ezért nem tudott úgy figyelni a gyermekére, hogy ezt a születéskor átélt élményt elfeledtesse.

De elirányíthatták a figyelmét a gyermekről azok a helyzetek is, amelyekre nem volt hatása: például dolgoznia kellett, depressziós volt, vagy valaki másra kellett figyelnie, mondjuk az apára, netán a többi cseperedő testvérre. Ezért sokszor magára hagyta gyermekét. Ez persze nem minden estben fizikai értelemben értendő, sokkal gyakoribbak azok a szituációk, amikor az anya érzelmileg elérhetetlen a baba számára. Ezek voltak azok a helyzetek, amikor sorra megélte azt, hogy hogy nincsenek vele, vagy vele vannak, de igazából mégsem, mert anya valami másra figyel, közben ezer dolgot kell csinálnia, vagy egyéb okok miatt nem tud ott lenni a teljes figyelmével.

A gyermek újra meg újra átéli azt, hogy magára van hagyva, hogy egyedül van.

A feszültség egyre nő benne, egyre erősödik benne a szorongás, egyre frusztráltabb lesz. Hangos sírással adja a világ tudtára, hogy valami nincs rendben. Válasz viszont nem érkezik, vagy ha érkezik is, egy szintén stresszel küzdő anya nem biztos, hogy eléri a kívánt hatást. A várt megnyugtatás elmarad.

Majd amikor már a stresszhormonok szintje az egekben, kénytelen egy új programra váltani, ami szintén evolúciós eszköz a túlélésre. Mozdulatlanná válik, hogy ne keltsen feltűnést a ragadozók számára, és amit a szülők gyakran eredményként értékelnek az nem más, mint egy stresszhormonokban úszó lefagyott baba, aki azért, hogy túlélje az általa életveszélyesnek minősített helyzetet, leválasztja magát az addigi érzéseiről és "standby" üzemmódra kapcsolva vár. Minden figyelmét arra fordítja, hogy mikor jönnek érte és kapcsolódhat újra.

Ahogy ezek a helyzetek, pillanatok, mozdulatok, események ismétlődnek a baba életében, egyre jobban megerősítik abban, hogy egyedül van és nincs biztonságban. Hiába sír, nem jön a segítségére senki.

Tovább mélyíti ezt az állapotot néhány óvodai, majd iskolai szituáció, amikor a szülők vagy nevelők nem tudnak segíteni a gyermeknek abban, hogy a nehéz érzéseivel megbirkózzon, és mire felnő már ezek az élmények fogják-természetesen teljesen tudattalanul-meghatározni a kapcsolódási mintáinak az alapját.

Van, aki azért, hogy az elhagyatottság érzését ne kelljen újra átélni, inkább kerüli a kapcsolatokat. Teljesen racionális magyarázatokat talál arra, hogy miért nem szeretne együtt élni senkivel és tökéletesen berendezkedik az egyedüllétre. Azért, hogy ne érezze a magányt és ne szembesüljön a szorongással, amit az egyedüllét okoz számára, különböző kerülőutakat keres, mint munkamánia, alkohol, sorozatok, videojátékok stb...

Mások, mivel nem tudnak ellenállni a számukra ismerős helyzetek csábításának, eleve olyan partnert, barátot választanak-természetesen ők is teljesen tudattalanul-akik azt a helyzetet generálják köréjük, amiben újra elhagyatottnak, magányosnak érzhetik majd magukat. Távkapcsolatba kezdenek, majd szenvednek a távolságtól, vagy a kapcsolaton belül élik meg a társas magány érzését. Kirekesztve a párjuk érzelemvilágából, folyamatosan szorongva attól, hogy nehogy újra bármilyen módon elhagyják őket. Esetleg azért, hogy ez ne történhessen meg, ők maguk szakítanak és tulajdonképpen ezzel pont abba a helyzetbe taszítják magukat, amit annyira szerettek volna elkerülni.

Aki viszont biztosra szeretne menni, hogy ez vele semmiképp ne forduljon elő, és azért, hogy a szorongása ne hatalmasodjon el rajta, igyekszik a partnerét folyamatos ellenőrzés alatt tartani. Féltékenykedik, ellenőrzi, és igyekszik úgy alakítani a közös életüket, hogy semmiképp ne kelljen külön programon részt venniük, mert ki tudja ott mi minden történhet...

Ezekhez a korai emléknyomokhoz térünk vissza az AnaLog oldások során, és úgy alakítjuk át ezeket a emlékképeket, hogy megélhető legyen bennük az, ami azokban korai időkben nem történt meg. Átélhetővé válik bennük a puha anyai ölelés melege, a figyelem folytonossága, és a megfelelő válaszreakció a baba jelzéseire. Az együttérzés, megnyugtatás, biztonság élményét hozzuk vissza. Majd ezekkel a pozitív élményekkel visszatérve ki tudnak oldódni azok a belső gátak, azok a minták, amik hosszú távon vagy teljes magányra vagy társasmagányra ítéltek minket.

Ha ezek az új viselkedésminták beépülnek, akkor megélhető lesz a közelség, a biztonság, akár egyedül, akár mással. Esélyünk lesz új kapcsolódásokat keresni, amiben azt éljük meg hogy figyelnek ránk, a kapcsolatot kölcsönösség jellemzi és szabadon választhatunk az együtt- és a különlét között, mert bármelyik helyzetből van átjárás a másikba.

Kovács Viktória, AnaLog módszer konzultáns