Írni könnyű...most már...
Írni könnyű...most már...
De ezt egészen tegnapig nem tudtam.
Az a tény, hogy most ezeket a sorokat olvasod, kedves olvasóm, egy újabb bizonyíték arra, hogy az AnaLog Módszer működik.
Igen, jól gondolod, hogy most én voltam az, akin segített, hogy újra kézbe tudjam venni a tollat és tudjak írni arról, amit olyan nagy élvezettel végzek. Az AnaLog Módszerről és mindarról, amit elértem vele, hogy merjem megmutatni azt, hogy amit csinálok, hogyan lehet a Te hasznodra is.
Ha megnézed a honlapomat, láthatod, hogy az utolsó blog-bejegyzésem
tavaly márciusi. Azóta nem írtam egy sort sem. Nem azért, mert nem akartam,
vagy nem volt kedvem hozzá, hanem mert képtelen voltam rá. / Azt csak
zárójelben jegyzem meg, hogy az addigiak is nagy kínszenvedések, győzködések és
erőfeszítések árán születtek./ Egy ponton túl nem éreztem azt, hogy bárkinek is tudnék segíteni ( annak ellenére, hogy közben a klienseim szépen haladtak és pozitív visszajelzéseket is kaptam), hiszen teljesen megrekedtnek éreztem magam az írásban és úgy éreztem, hogy csak egy helyben toporgok.
Ám most valami megváltozott. Leginkább én. Az eddigi kínlódás elmúlt és olyan lelkesen körmölök, mintha a régi nyögvenyelősen író önmagam sosem létezett volna. Könnyen írok, gyorsan és tele vagyok ötletetekkel, hogy még mi az, amit szeretnék megosztani.
De vegyük is számba, hogy mi minden akadályozott abban, hogy írjak?
Csakis saját magam, pontosabban azok a mélyben futó negatív viselkedésminták, amiknek az átdolgozásához szükségem volt jó néhány AnaLog-os oldásra.
Vegyük is őket számba:
- Az első, ami gátolt az írásban az volt, hogy, nem tudtam a saját dolgaimra figyelni. Helyette figyeltem mindenki másra. A szüleimre, a páromra, a kutyámra, a barátaimra. Folyamatosan rendelkezésre álltam és azzal már nem bírtam foglalkozni, amivel szerettem volna. Így aztán minden este jó nagy elégedetlenséggel feküdtem le aludni, hogy megint nem haladtak a saját dolgaim semerre.
- A második gátló tényező az összehasonlítgatás volt. Elolvastam egy rakás cikket, könyvet és megállapítottam, hogy ez így nekem sosem fog menni. Bárki írását százszor jobbnak éreztem annál, amire én valaha is képes lehetek. Ezért aztán bele sem fogtam a saját gondolataimnak még csak a lejegyzetelésébe sem.
- A harmadik problémám az a negatív elvárás volt, hogy úgysem érdekli a kutyát sem, amit majd írok. lelki szemeimmel láttam, hogy mindenki keresztülgörget a posztjaimon, cikkeimen és inkább valami más, izgalmasabb téma után néz.
- Mindezeken túl, rettegtem a kritikától. Attól, hogy majd valaki elolvassa és negatív véleményt formál rólam az írásaim alapján. Netán még egy kommentet is odabiggyeszt és nekem reagálnom kell rá.
Aztán valami megváltozott. A sok belső munka meghozta gyümölcsét. A tudatom fókusza átváltott egy másik viselkedésmintára, ami addig is ott volt bennem, csak nagyon mélyen szunnyadt a sok negatív érzelem alatt. Felébredtem éjjel és eszembe jutott az a kiskori emlékem, amikor még minden gátlás nélkül vállaltam magam. Táncoltam, énekeltem, verset írtam és minden pillanatát élveztem. És most itt vagyok. Írok, mint a veszedelem. Ja ...és élvezem. Amit eddig (jó értelemben) irigyeltem másoktól, azt most átélem és teljes szívemből értékelem.
Persze nem biztos, hogy nem lesznek hullámvölgyek és újabb elakadások, de tudom, hogy az AnaLog-hoz nyúlhatok segítségért, és pár oldás után tutira lesz előrelépés.
Ezúton is köszönöm a sok segítséget a kollégáimnak, és a tanáromnak, Loós Balázsnak, a módszer kidolgozójának.
Szerző: Kovács Viktória