Belül szabad vagyok

A koronavírus-helyzet által generált érzéseim margójára AnaLog-os szemmel

Azt érzem, hogy belül szabad vagyok, pontosabban az lettem.

Ezt azonban pár órával ezelőtt még nem tudtam volna magamról elmondani, leírni meg végképp. Napok óta frusztrált voltam és ideges. Ingerülten végeztem a napi teendőimet és próbáltam kapcsolódni telefonon a barátaimhoz, hogy egy kis megnyugtatásra leljek. (Nekik ezúton is hála és köszönet.) De amint letettem a telefont újra visszahullottam ebbe a feszültséggel teli állapotba, ami már napok óta uralkodott rajtam. Hiába próbáltam pozitív maradni, és az "ugyan már, nem lesz semmi gond" állapotával nyugtatni magamat és a szeretteimet. Bár a szavak elhagyták a számat, de belül nem voltak ezzel szinkronban az érzéseim. Annak ellenére sem tudtam megnyugodni, hogy tökéletesen biztos voltam benne, hogy azzal teszem magamnak a legrosszabbat, ha idegeskedek.

Ez egészen addig tartott, amíg végképp ki nem merültem lelkileg és hulla fáradtan kidőltem a kanapén. Aztán eszembe jutott, hogy most akár már tehetnék is valamit magamért, úgyhogy elővettem a tollamat, a füzetemet és az AnaLogMódszert, amivel az elmúlt hetekben, napokban már olyan sok mindenkinek segítettem.

Elkezdtem befele figyelni és ránézni arra, hogy mi is zavar valójában? Azt sejtettem már addig is, hogy a korlátozottsággal lesz gondom, de ahogy egyre inkább befele figyeltem, azt éreztem, hogy ez így nem pontos, hanem a jelenlegi helyzet ellentmondásossága zavar. Hogy amire most azt mondják, hogy jó nekem és értem van, azzal szemben mérhetetlen ellenállás és düh van bennem. Hiába tudom ésszel felfogni, hogy most ezt kívánja meg a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy volt magammal szemben egy elvárás, hogy netán még jól is érezhetném magam, de a "csináljuk a citromból limonádét elv" egyre jobban felbőszített. Miközben egy részem tudta, hogy ebből a negatív érzelmi helyzetből erre van a kifele vezető út.

Ahogy erre az érzésre koncentráltam, hogy mikor élhettem át hasonlót korábban, azonnal beugrott egy réges-régi tavaszi emlék. 7-8 éves lehettem és nagyon vártam a húsvétot, mert megígérték, hogy kapok egy kék farmernadrágot. (1982-t írunk és a Trapper volt a csúcs.) Lelkesen készülődtem, hogy most megkapom a vágyott ruhadarabot, és boldogan trappoltam be nagynénémékhez. Várt is a csomag, ám amikor kibontottam, szomorúan konstatáltam, hogy ez ugyan egy sötétkék, de nem farmer, hanem egy dzsörzé nadrág, amin az sem sokat segített, hogy fehér csíkok voltak benne. Itt már azért lelombozódtam és halkan szóvá is tettem, hogy ez nem olyan, amilyet kértem, de anyukám és nagynéném olyan hihetetlen ellentámadásba lendültek, hogy meggyőzzenek arról, hogy ez mennyivel szebb és jobb, mint amit én szerettem volna, hogy elállt a szavam. Pffff... Üvölteni szerettem volna! De nem tettem...

...hogy miért nem tudtam, azt már a következő képben találjuk. Két év körüli kislány játszik a homokozóban. Nagy lelkesen homoksütiket készít, de azok folyton szétesnek, mert túl száraz a homok. Anyukája ott ül mögötte és újságot olvas, nem igazán foglalkozik a gyerekkel. Így aztán azt sem veszi észre, hogy a kislány egyre mérgesebben csapdossa oda a sütiket a homokozó szélére. Csak amikor már dühösen sírva fakad és földhöz vágja a lapátot, akkor teremti le a gyereket, hogy most aztán ne hisztizzen, hiszen itt vannak a játszótéren, ahova annyira szeretett volna menni. Az, hogy esetleg a kislány segítséget kérjen, fel sem merül, mert végig úgy érzi az olvasó anyukája mellett, hogy ő egyedül van és a kapcsolat minősége, ami őt erre feljogosítaná, valahol már rég elveszett.

Na, de hol is tud így elcsúszni valami, ami eredetileg azzal a szándékkal indult, hogy a gyereknek jó legyen, hiszen még a játszótérre is levitték az összes kis mütyürkéjével együtt?

A következő történet elég tipikus abból a szempontból, hogy nagyon jól megfigyelhető benne az a pillanat, ahol lejövünk egy negatív érzelemről annak érdekében, hogy ne frusztrálódjunk tovább és terheljük vele az idegrendszerünket, viszont cserébe le kell mondanunk a kapcsolódásról magunkhoz és a környezetünkhöz.

Egy csecsemő éppen délutáni alvását tölti és arra ébred, hogy nedves a pelusa. Először vár egy kicsit, hiszen jól érzi magát, de ahogy hűlni kezd a nedves pelenka egyre kevésbé érzi magát komfortosan és ennek hangot is ad. Először halkan, majd utána egyre hangosabban sírni kezd. De hiába, a házban senki sincs, mert valami dolga van és nem hallja, hogy sír a baba. A gyerek egyre elkeseredettebb és idegesebb lesz, aztán szép lassan belefárad a sírásba, és hogy ne érezze a frusztrációt elalszik. Nem nagy dolog, szinte bagatell, de épp elég arra, hogy néhány dolog körvonalazódjon a gyerek elméjében: hiába jelzek, nem segítenek, és ha nem akarok becsavarodni ki kell szállni magamból, és akkor megszabadulok a rossz érzéseimtől. Ezek után aztán bejön anyuka, aki ott talál egy alvó babát.

Hogy mire lett volna a kisbabának szüksége? Arra, hogy az anyukája figyeljen rá, még akkor is, ha nincs közvetlenül mellette, és ha jelez, akkor hallja meg és siessen a segítségére. Ugyanis akkor tudta volna, hogy ha fizikailag nincs is vele senki, attól ő még nincs egyedül és vigyáznak rá, hiszen ha problémája van, és jelez, akkor a kellemetlen helyzetéből őt kisegítik.

Ha ez a belső képe, akkor nem jut el a homokozóban a dühös csapkodásig, hanem szól, hogy gondja van a sütikkel, mert arra számít, hogy anya segít megoldani a problémát.

Ha viszont anyám ilyen, akkor elő sem fordulhat, hogy kék dzsörzénadrágot kapok fehér csíkokkal, hanem egy farmert, amit aztán büszkén mutogatok majd apámnak és egyéb felmenőimnek húsvétkor, akik a kertben beszélgetnek és megállapítják, hogy de édes ez a gyerek.

Az, hogy ez hogy jön a mostani vírusos, korlátozott helyzethez kapcsolódó ellenállásomhoz? Úgy, hogy a külső kép, ahogy anyám megértéssel és odafigyeléssel fordult felém, belsővé tud válni. Így le tudok jönni arról a konfliktusról, ami az ellenállást szülte bennem a korlátozottsággal szemben és elfogadássá tudom alakítani. Megértem, hogy most ez a helyzet. Ettől kezdve bírok figyelni magamra, és arra hogy mi az, amivel komfortossá tudom tenni magamnak a következő napokat. Tehát tudom követni a "citromból limonádét elvet" és kihozni a legtöbbet abból, amim van most ebben a pillanatban. Bár kívül nem változott semmi, de én szabaddá váltam belül, mert elengedtem az AnaLog oldás segítségével azokat az érzelmeket, amik a negativitásomba ragasztottak és akadályoztak abban, hogy szabadon fellélegezzek.

Szerző: Kovács Viktória, AnaLog Módszer konzultáns